Folyt.köv 2. rész.

 Elindultunk haza, néma csendben egymás kezét szorongatva mentünk. Pont azon az úton ahol pár héttel az előtt a boldogságban úszva, miután megállapították a terhességet.

Senki nem szólt a másikhoz, mindegyikőnkben csak pörögtek a gondolatok. Fel akartunk ébredni ebből a rémálomból. Némán zokogtam, üvölteni akartam tőrni zúzni, bármit csak valahogy könnyebb legyen.

Aztán egy idő  után nem bírtuk a csendet, hangosan zokogtunk, egymásba ölelkezve az utca kellős közepén.

Otthon várt még egy nagyon nehéz feladat. A kislányunkal közölni kellett, hogy sajnos nem érkezik meg a kistesója akit annyira várt. Akire eközben a szomszédságban vigyáztak. Bementem érte, aki egyből kérdezte, hogy ugye nincs baj? Csak annyit mondjak, hogy él e még? Nem tudtam megszólalni, csak annyit mondtam, majd otthon elmondom. Hazaértünk, apa közben előre sietett, míg én bementem a kislányért, és azzal a lendülettel lehúzott egy kupica pálinkát. Majd beléptünk az ajtón, amikor a kislány a kérdésére megkapta a választ. - Nem, sajnos már nem él! Itt hagyott minket.-

Örökre beleégett a fejembe ahogy sírni kezdett, zokogott, öleltük egymást hosszú hosszú percekig. Pedig nem is ismertük még, nem tudtunk róla semmit...Viszont vártuk, nagy szeretettel. A kistestvér, a kisbabánk nincs többé...Elmondhatatlan fájdalmas volt átélni, ahogy a gyermekem szenved, ahogy fáj neki. Aznap 2-szer szakadt meg a szívem. 

Aludni akartunk, nem akartunk tudomást venni a világról, azt akartuk, hogy ez csak egy rossz álom legyen, amiből feltudunk ébredni. 

Rettenetes volt a gondolat, hogy egy halott baba van bennem. Féltem, szabályosan rettegtem attól, hogy beindul magától a vetélés. Mivel tuljdonképpen már elindult, csak ez is egy lassú folyamat. Gondoltam, hogy ez a másfél nap nagyon hosszú, mire történik valami.

Egy árva falat nem ment le a torkomon, vasárnap is egy műzli szeletet ettem meg, és egy kis vizet ittam. De este 8-tól nem ehettem nem ihattam, a műtét miatt. Mivel falun élünk, így jobbnak láttam vasárnap este beutazni anyósomhoz, hogy ha esetleg történik valami, akkor egyből tudunk menni a kórházba.

Eljött a hétfő reggel...6:00 órakor felkeltem, ébresztettem a kislányt, mivel neki iskolába kellett mennie, így a mamája vitte el. Összepakoltam a kis cuccomat, és elindultunk a kórházba. Ahogy mentünk a taxival, csak cikáztak a gondolatok a fejemben. Néztem az embereket, hogy sokan munkába, sokan iskolába, vagy éppen a boltba mennek. Intézik a kis napi teendőiket. Miközben én éppen a kórházba tartok, hogy befejezzék a terhességemet.

Nem tudtam, hogy mi fog velem történni, meddig fog tartani, milyen lesz utána, mit fogok érezni. 

Kicsit várnunk kellett mire bejutottunk az ultrahangra, ahol az ORVOS (igen Ő a nagybetűs orvos)sajnos a szombatival megegyező véleményt adott, és megerősítette a missed ab. műtét szükségességét. Azon az ultrahang képen már alig volt kivihető az én kis babám, elindult a zsugorodási folyamat. 

A műtétre szintén sokat kellett várni, délután fél kettőkor került sor rá, akkora azért már elég szomjas voltam, hisz előző este 8-tól nem ihattam semmi.

Szerencsére számomra a legjobb orvost sikerül megkérni a műtétre, akiben feltétel nélkül megbízom, és messzemenőkig felnézek rá a tudása miatt, az emberségessége miatt. Ettől egy kicsit megnyugodtam, hogy Ő fogja csinálni, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Magától a műtéttől féltem, mert sosem voltam altatva, és nem tudtam mire számítsak. Szerencsére minden simán ment. Testileg nem voltak fájdalmaim. Lelkileg viszont annál jobban. Üresnek éreztem magam, másrészből pedig meg is nyugodtam, hogy vége. A kórteremben több olyan nővel voltam, aki saját szabad akaratukból szakíották meg a terhességet, mert éppen már volt otthon több gyerek is. Akkor éreztem, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy aki szeretne annak nem adatik meg, a másik meg eldobja.

A kórház után napokig lelkileg elég mélyponton voltam. Belépkedtem különböző vetélős csoportokba, és olvastam olvastam olvastam a történeteket. Valahol ez segített egy kicsitt, hogy éreztem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Mivel semilyen információt nem kaptam a kórházban, hogy mire kell figyelni, mit szabad csinálni. Így eluralkodott rajtam egyfajta pánik. Természetesen google a barátom, ahol minden marhaságot olvastam, beképzeltem. Féltem, hogy nehogy valami baj legyen vele. Bíztam benne, hogy nem fog idő nap előtt megjönni, és minden szépen helyre áll odabent. Így is történt, testileg helyre jöttem. De sajnos a mai napig nem sikerült túllépnem, és feldolgoznom a történteket. 

 

3. rész

 

2020.07.29.

Ez a dátum, ami örökre beleégett a fejembe. Ennek a napnak másról kellett volna szólnia, ha az égiek közbe nem szólnak.  A mai napnak boldognak kellet volna lennie. A világ legcsodálatosabb érzését kellett volna, hogy átéljük. Sok-sok új dolgot kellett volna megtapasztanunk.

Ehelyett kavarognak a gondolatok a fejemben. Elképzelem, hogy milyen lett volna ha….máshogy történt volna minden. Ha az a pokol, amit átéltem, nem történt volna meg.

A mai napon is egy kicsit a lelkem egy darabja meghalt, ugyan úgy mint január 13-án.

Hiszen a mai napon a születéssel kellett volna foglalkozni, és nem pedig a halál gondolatával. Ez a dátum hozta volna a változást az életünkbe, ha akkor nem történik meg az, amire nem számítottam.

Olyan sok minden történt az életem során, amiről azt gondoltam, hogy velem nem történhet meg.  A szüleim elvesztése után, úgy éreztem, nem lehet akkora fájdalmat átélni az életben. A legfontosabb embereket elvesztettem, innentől kezdve, persze nyílván fáj, de azt gondoltam, hogy nem lehet olyan erős maga az érzés többet. Hiszen megedződtem, erős lettem, képes voltam túllépni dolgokon egyedül. Aztán jött a január 11. Amikor rá kellett jönnöm, hogy de igen is van nagyobb fájdalom a szeretett szülők elvesztésénél, még pedig amikor a saját gyermekünket veszítjük el. Még ha nem is ismertük, még ha nem is tudtuk a nemét, azt hogy hogy nézett volna ki, az hogy mi lett volna a neve… egyszerűen semmit nem tudunk róla, csak annyit, hogy él, dobog a szíve, fejlődik, ott van a szívem alatt. Hiszen szerettük, vártuk, egy csodaként éltük meg, hogy bekopogtatott hozzánk. Terveink voltak, álmodoztunk, hogy milyen lesz vele az életünk. Mennyire lesz más vele, mint az elsővel. Mennyire fogjuk szeretni, vajon meg tudunk majd neki is adni mindent? Rengeteg gondolat, ami rendszeresen cikázott a fejemben. 8 év távlatából, rá kellett jönnöm, hogy amíg az elsővel szinte csak sodort az ár, és minden szépen haladt a maga útján, addig a másodikkal, sokkal aggódósabb lettem, meg jelentek a nem éppen pozitív gondolatok, egyszóval túlgondoltam sok mindent.  Sajnos a rengeteg rosszullét sem könnyítette meg a helyzetem. Vártam a napot amikor alább hagy egy kicsit a dolog, és boldogságban élhettem volna meg a terhességemet.  Sajnos erre már nem került sor. Az égiek döntöttek, vissza hívták az én kis Angyalkámat.  Azon a szombati napon a lelkem belehalt a fájdalomba. Fel nem tudtam fogni, hogy ez velem, velünk történt meg. A kis csodánk akit annyira vártunk, és annyira örültünk, és boldogok voltunk amikor a teszt pozitív lett, itt hagyott minket. Mindannyian belehaltunk egy kicsit. Összetörtünk, a szívünk darabokban. Nem tudom valaha képes leszek e összerakni?  Eljön e az a pillanat amikor nem fog ennyire fájni?  

 

 

Oldal: 2020 A mi kis Angyalkánk 2-3.rész
A Mi kis Életünk! - © 2008 - 2024 - mylovecszcs.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat