Vissza gondolva az elmúlt 2,5-3 évre, nagyon sok dolog történt a kis életünkben. Nem első sorban megszületett életünk egyik legnagyobb csodája, és értelme. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen kis gyönyörű kislánynak én lehetek az Édesanyja. Ez alatt az idő alatt, kialakult a kis személyisége, megtanult járni, beszélni, szobatiszta, és önállóan képes nagyon sok dologra. Hamarosan eljön az ő és a mi életünkben is egy újabb mérföldkő, amivel úgy gondolom nekem lesz nehezebb megbírkóznom, ugyanis nem egészen 2 hónap múlva, megkezdi az ovódát. Egyik szemem sír a másik pedig örül...hiszen új barátokat, pajtásokat, ovónéniket, és rengeteg új dolgot fog megismerni, és tanulni...Viszont nekem, és neki ez egy újabb elszakadást jelent. Mivel most már nem csak én fogok neki tanítani dolgokat, hanem mások is. Nem csak egyedül leszek az aki vezetgeti azon a bizonyos  "úton". Eddig én voltam neki az első, ha bármi történt, ha éhes volt, ha szomjas volt, ha pelust kellett cserélni, ha sírt, ha örült....Viszont ezeken a feladatokon, innentől kezdve osztozni fogunk, én és az ovónénik.

Számomra nehezebb ennek az elfogadása, hiszen úgyérzem nagyon erős a kötelék köztünk. Amellet, hogy tudom, ez az élet rendje, mégis nehéz lesz az "elválás".

Bele gondolok, hogy milyen gyorsan elrepült ez a pár év, hogy milyen kis csajszi fejlődött belőle. Soha nem gondoltam volna, hogy ember képes ennyire szeretni valakit, ennyire ragaszkodni hozzá, és egyben félteni is a "nagy betűs élettől".

A terhességem 9 hónapja nem olyan volt, mint a filmekben, hogy minden csupa szép és csupa jó, sajnos nem ezek az anyukák táborába tartoztam. Mivel mondhatni egy hirtelen jött baba, egy új kapcsolatban, szinte teljesen az elején, amikor semmi jövőképem nem volt, hogy mi lesz és hogyan tovább, a kétségek, hogy jó döntést hoztam e, hogy világra hozhatok e egy új kis embert, mikor még az én életem sem állt valami biztos lábakon.

Saját magammal a vívódás és a harc,az elfogadás gondolata, a rengeteg kérdés egész terhességem alatt elkísért. Egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy a dolgok másként történjenek, mert tudtam, hogy egy új élet reménye vár rám...és onnatól kezdve, hogy megszületik a pici, már sohasem leszek egyedül a világban, bármi is történjen.

Mint minden első szülőben, rengeteg volt bennem a kérdés, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogyan fogok helytállni, ebben a nagy feladatbanl. Vissza tekintve úgygondolom, hogy jó munkát végeztem. Hiszen van egy okos, szép, illemtudó, barátságos, közvetlen kislányom.

Tudtam, hogy neki valamiért meg kell születnie, hiszen nem sokat váratott magára  Valami oka volt, amire lassan az idő elteltével kezdek rájönni...Miatta kell élnem, harcolnom, küzdenem.  Számomra ez volt az új esély egy boldogabb  életre, jövőre. Az ő megszületésével kaptam egy új családot, egy csodálatos társat magam mellé, és valljuk be végre értelmet nyert a szánalmas kis életem.

Nem is tudom kinek kéne hálásnak lennem, hogy újra boldog és kiegyensúlsozott vagyok. Szüleim elvesztése után, csak a reménytelenség, egy homályos jövőkép. A küzdeni akarás, a megfelelés, bizonyítási vágy mind hiába való volt, semmi értelme nem volt....Olyan egyedül és magányosan soha nem éreztem magam, mint akkor. Vak vágányok tömkelege, elkeseredetten keresni a boldogságot, valakihez tartozni, valakinek fontos lenne, csak ez volt a cél....ma már rájöttem, hogy erővel, és akarattal úgysem sok jó sül ki a dologból. Hanem amikor az ember már szinte kezdené feladni, hatalmas lépésre szánja el magát, egy jobb élet reményében, egy új országban akar szerencsét próbálni, na akkor jön a nagy BUMM!!! Egy "robbanás", ami már az első pillanatban kiderült, hogy ez más,mint ami eddig volt...Ismét egy döntési helyzet menjek vagy maradjak?!! mind erre kb 12 óra...Egy kisebb ráhatással, döntöttem, megyek. Hiszen a szívem már oly sokszor becsapott. Bíztam, és mindig csalódtam...Az eszem tudta, hogy mennem kell, na de a szívem majd beleszakadt. Elindultam...közel egy nap utazás után, már majdnem a cél előtt, egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy vissza kell mennem, és ez ki is tartott a végsőkig...akkor talán életemben először erős tudtam maradni,és nem másokra hallgatni...Azzal a lendülettel, éjjel, hátra arc és indulás haza. Bármilyen szép is lett volna ott az életem, az anyagi gondok megoldódtak volna rövid időn belül, gyönyörű hely, kedves emberek...de akkor elszalasztottam volna életem egyik legnagyobb csodáját...hiszen mit ér a pénz ha az ember egyedül van ebben a nagy világban, és senkire nem számíthat?!?! Úgymond a két jó közül kellett választanom a legjobbat. Egy percig nem bánom azt a döntést, mert mindennél fontosabb a Kislányom, és a Párom, akik nélkül sehol nem lennék. Talán egy kicsit mesébe illő sztori, de elég tanulságos volt...

A legjobb idézet erre: Marilyn Monroe

Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.

 

 

 

Oldal: Jelen, múlt, Jövő
A Mi kis Életünk! - © 2008 - 2024 - mylovecszcs.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat